7. Rész: Sötétség

Robbanások. Tűz. Sárkányok ordítása vegyült a hullámok hangjával és a vikingek csatakiáltásaival. Az agyam alig volt képes működni, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétem hogy legalább megpróbáljam visszafogni Stormy-t amennyire csak tudtam. Nagyon reméltem hogy Jennifer nem figyel engem, különben a következő pár percben vége az életemnek. De talán még a halál is jobb mint elárulni Hibbant-szigetet, a helyet ami az otthonom volt amikor nem tudtam hazamenni, a törzset ami a családom volt amikor az igazihoz nem mehettem vissza. Tudtam hogy a csatának bárhogy is lesz vége, mindkét oldalon jelentős veszteségek lesznek, és ebben nagyrészt én leszek a hibás. Mire jó egy őrző, ha még a saját barátait se tudja megvédeni? Ha még Ride-ot se tudtam megvédeni?
-Ne gondolkodj ilyen hangosan, nem tudok koncentrálni! -ordított rám a dörgődob, amivel sikeresen megijesztett és így teljes erőből neki tudott repülni egy hibbanti sárkánynak amitől a szegény pára lezuhant. Egy újabb lélek szenvedése szárad az én lelkemen. Habár mindig is ellene voltam a végtelenül pesszimista gondolkodásnak, most nem tudtam segíteni magamon. Egyszerűen nem láttam hogyan lehetne ennek a csatának jó vége.
Már vagy fél órája dúlt a csata (bár meg kell vallanom, az időérzékem sosem volt tökéletes), amikor meghallottam a sikoltó halál hangját.
-Utána Stormy! Végezz vele! -üvöltötte, és az említett sárkány engedelmesen és cefett gyorsan elindult a föld felé, én pedig pár pillanat után ki tudtam venni az ott álldogáló, szárnyas (?) lányt.
-RIDE!! MENEKÜLJ!!! -ordítottam teli torokból, miközben beleadtam apait-anyait hogy visszafogjam a száguldó dörgődobot, nagyon kevés sikerrel. Holtsápadt arccal figyeltem ahogy a barátnőm befutott egy vájatba, és imádkoztam az istenekhez hogy valami biztonságos helyen kössön ki. Thor és társai viszont ritka nagyon be lehettek rám rágva, mert miután Stormy berepült a barlangszerűségbe, igen gyorsan megtalálta a földön térdelő sárkánylovast. RidingLove egyik karja élettelenül lógott mellette, és habár felnézett rám tudtam hogy nem lát. Utolsó kétségbeesett tettemként ráhasaltam a dörgődob szájára és megpróbáltam összefogni a száját, de a sárkány lelökött és a szárnyával hozzávágott a falhoz. Rendesen bevágtam a lábam és egy szikla beleállt a vállamba. Megpróbáltam feltápászkodni, de a következő pillanatban megfagyott az ereimben a vér. Tudtam hogy sosem fogom elfelejteni a dörgődob ordítását, Ride fájdalomsikolyát és... a többit már nem is akartam tudni micsoda. Minden erőmet bevetve odaugrottam a barátnőmhöz és megfogtam a kezét, miközben a hátam mögött egy sárkányt hallottam kérdezni valamit. A szemeim könnyeztek, de így is láttam az idegen fiút, aki mellém térdelt és megsimogatta a vérző lány arcát.

                                                                           ~idegen fiú~


"NEM! Ez egyszerűen nem történhet meg! Mivel érdemelte ezt?! MIÉRT?!" Az agyam ezerrel kattogott, miközben a könnyeim folytak mint a Niagara. Egyszerűen nem tudtam felfogni a tényt. Hogy ennyi. Kész. Halott. A lány, akit alig pár napja ismertem, mégis máris tiszta szívemből szerettem, ott feküdt előttem. A ruhái véres cafatokban lógtak, a szeméből az élet utolsó jele is kiszökött. Éreztem hogy Astrid mellettem ül, éreztem az érzelmeit, vagy azok a sajátjaim? Mindegy is már. Az egyetlen dolog amit érzek: sötét, végtelen üresség. Mint amikor megfogják a lelkedet, és a legfontosabb részt kitépik. Lassan a kezembe fogtam a lány arcát és ajkaimat az övéihez érintettem. Arca jéghideg volt, és hagytam hogy a könnyeim végigcsorogjanak a természetellenesen fehér bőrön. Hogy is van a mondás? 'Mint halottnak a csók.' Hogy mit meg nem tettem volna csak hogy visszahozhassam a lányt, ha kell a pokolból is. De csak egy dolgot tehettem érte. Nem érdekelt semmi, senki. Fel sem fogtam amint Búza a nevemet kiabálja, csak megfogtam a földön fekvő tőrt és teljes erővel belemélyesztettem szerelmem gyilkosának koponyájába.




Tudom hogy már nagyon rég nem volt rész, de mindent megteszek hogy gyorsabban jöjjön a következő. Ezt a rövidke részt csak azért akartam korábban kirakni hogy valami legyen a blogon (bár meg kell vallanom, az első iskolanapra kellő cuccok összepakolását is halogattam ennek az írásával meg a Skuldabréf olvasásával, amit amúgy mindenkinek ajánlok). Mindenesetre, sok szerencsét mindenkinek a tanévhez!

6. Rész: A vihar előszele

                                                                      ~külső szemszög~

Hibbant-sziget már több mint öt éve a sárkányszeretetéről volt híres. Azt mondták róla, hogy itt mindenki boldog, de egy nőstény ezzel egyszerűen nem tudott egyetérteni. A félszemű éjfúria gazdája házában kuporgott, összetekeredve rejtőzködött a világtól, még akkor sem nézett fel amikor az ajtó egy hangos nyekkenéssel kinyílt.
-Cián, itt vagy? -dugta be a fejét Vérszem, majd amikor meglátta a sarokban fekvő árnyat odafutott és az orrával megbökdöste.
-Vér, hagyj már békén! -morogta az éjfúria, de végre felemelte a fejét és belenézett a fekete-piros szempárba.
-Csak aggódok érted szépség. Amióta Astrid elment egy szót se szólsz, ha bárki közeledik rámorogsz, és vagy elhúzódsz a sötétbe vagy vagy addig repülsz körbe-körbe a sziget körül amíg a fáradtságtól le nem zuhansz. -dörgölte a fejét a nőstényéhez. A hím végül feladta a próbálkozásait hogy felkeltse a másik fúriát, és lefeküdt mellé miközben a szárnyával betakarta. Pár perc múlva a kisebb sárkány már nyugodtan aludt.  Vérszem boldogan figyelte a szuszogó nőstényt, majd megnyalta a homlokát és meg esküdte magának hogy mindig ott lesz Cián számára. Ha belehal, akkor is.

                                                                ~normál szemszög~

-Stormy, nyugodj már le! -ordítottam a dörgődobra, aki csak megforgatta a szemét és ismételten arrébb repült.  Idegességemben a földhöz vágtam a kezemben tartott nyerget, majd ráültem és a kezembe temettem az arcom.
-Lehet hogy a sárkánymester testvére engem választott ki sárkányodnak, de az még jelenti azt hogy engedelmeskednem kell neked! -nyavalygott a narancssárga-fekete hím, és bár pont nem érdekelt az önsajnálata egy szava felkeltette az érdeklődésemet.
-Sárkánymester testvére? -a sárkány meg sem hallotta mit mondtam és folytatta a panaszkodást, de nemsokára leesett kire gondolt.
-Ez az én szerencsém, pedig már örültem hogy nem kell Vérdunggal találkoznom. Ha Drákó még élne, meghallgathatnám a gonoszok családi drámáját. -fújtattam, majd kihasználtam hogy a vízi hüllő nem figyelt rám és ráugrottam a hátára. A hirtelen súly meglephette, mert nekiment a falnak és csak a saját fejét verte be. Jószándékúan kinevettem a szerencsétlent, mire még mérgesebb lett. Mindenféle összefüggés nélkül jobbra-balra ugrált, párszor majdnem le is csúsztam a hátáról. Egy idő után végre megnyugodott és leállt, mire vigyorogva előredőltem és megütögettem az orrát.
-Csak rájöttél ki a főnök, mi? -kuncogtam. De a következő pillanatban a nyavalyás előrerepített és majdnem fejjel előre beleálltam a kőfalba, de az utolsó pillanatban valaki megragadott a derekamnál fogva és magához húzott.
-Kis ideig magadra hagylak és máris a halált keresed, mi? -suttogta a fülembe, mire csak horkantottam.
- Max a fejem fájdult volna meg, Illidan. -néztem rá miután kiengedett a karjaiból. A démon megrázta a fejét majd visszafordult Stormy felé. Vagy öt percig csak egymásra bámultak. Amikor már éppen kezdtem megkérdőjelezni a saját ép eszemet, a dörgődob egy halk morgás közepette elém kullogott és meghajolt. Kérdő tekintettel néztem a férfi felé, aki csak elmosolyodott.
-Gondolatbeszélés. -suttogta hogy csak én halljam mire az arcomat a tenyerembe temettem.
-Te jó szagú holdanya Ill, mi az amit ti démonok nem tudtok megcsinálni? -vizslattam az arcát, de ő csak mellém lépett és megfogta a kezem. A hüvelykujjával rúnaszerű mintákat rajzolt a tenyerembe, majd megvonta a vállát.
-Az igaz hogy jóval többre vagyok képes mint egy ember, de én sem vagyok hallhatatlan Astrid. Nem leszek mindig ott hogy megvédjelek. -nézett a szemembe. Beharaptam az ajkaim a tekintete alatt, de lassan visszanyertem a bátorságom és a szemébe néztem.
-Stormyval most mi  van? -intettem a hunyászkodó hüllő felé.
-Engedelmeskedni fog neked, mert tudja hogy különben velem kell elszámolnia. -fordult az említett felé. Esküszöm, ha pillantással ölni lehetne, a dörgődobnak már rég annyi lett volna. Lassan leguggoltam a hím sárkány elé és kinyújtottam a kezemet. Storm rám morgott, mire Illidan végighúzta a kezét a hátán. A tapintása nyomán a pikkelyek megégtek, a vízi teremtmény felordított fájdalmában, én pedig áldottam a reflexeimet hogy sikerült elugranom a hanghullámok elől. Mikor végre kifogyott a szuszból, lihegve nézett rám, de én csak összefontam a karjaimat és álltam a tekintetét. Stormy egy utolsó fogcsikorgatás után meghajolt a démon előtt, majd egy szárnycsapással kirepült a teremből.
-Azt ugye tudod hogy megöl amint egyedül leszek? -sétáltam a férfi elé, aki csak elmosolyodott és megrázta a fejét, majd letérdelt elém és megfogta a kézfejem.
-Nem fog. Tudja hogy ha árt neked, sokkal rosszabbat kap tőlem.
-És ha épp hogy csak életben hagy?
-El sem bírod képzelni miket túl lehet élni. -nyomott  egy gyors csókot a kezemre, mire végigsimítottam a szarvain hogy eltereljem a figyelmemet az arcomon terjedő forróságról.
-Ilyenkor nem tudom féljek-e tőled... -motyogtam félhangosan, majd hátrébb húzódtam és a hátam mögött összekulcsoltam a kezem.
-Mindenesetre szerintem megyek és előkerítem azt a hüllőt, mielőtt még Jennifer idejön és fejemet veszi. Még látjuk egymást? -a szavaimra bólintott és magához húzott. Egy pillanat sokk után megöleltem, majd intettem neki és kifutottam a barlangfolyosóra hogy előkerítsem  a dörgődobot.

---

-Most már nincs visszafordulás, mi?
El sem hittem hogy tényleg megtörténik. A hibbantiak bíztak bennem, a sárkánylovasok bíztak bennem, és én mégis itt álltam. Az oldalamon Stormy, körülöttem a sárkánysereg, kezemben egy gronkel vas szekerce. Undorodtam magamtól. Tudtam hogy habár Ride, Zápor és Hablaty védelméért teszem, de mégis... lehet hogy ölnöm is kell majd. Idegesen sóhajtottam és beletúrtam a hajamba. Végignéztem a páncélozott bestiákon, de hirtelen megakadt a tekintetem egy bizonyos hüllőn. A siklósárkány már szinte ijesztően hasonlított Viharbogárhoz, de ami igazán megfogott, az az orrát simogató férfi volt. Lassan átvágtam magam a pikkelyes tömegen és a törzsfő mögé léptem, majd a kezemmel megütögettem a vállát. Meglepetten nézett hátra, majd amikor felismert még jobban kikerekedett a szeme.
-Búza? De...te... hogy? Mit keresel itt?
-Én is kérdezhetném tőled, Habi. -fontam össze a karjaimat és néztem farkasszemet a törzsfőnökkel. Ő nem sokáig bírta, és nemsokára egy sóhajtással visszafordult a világoskék hüllőhöz.
-Eredetileg Ride-ékat jöttünk megmenteni, de csak úgy tudtak a többiek megmenekülni hogy én itt maradtam. Aztán az a nő adott egy ajánlatot: ha segítek neki a csatában győzni és utána felemelkedni, akkor nem fog senkit sem bántani. -úgy nézett ki mint aki még mondani akart volna valamit, de megragadtam a vállát és magam felé fordítottam.
-Harmadik Hablaty Haddock, ezt nem hiheted el! Ez háború, szerinted tényleg senkinek sem fog egy hajszála sem görbülni? Drákóval sem lehetett beszélni, és higgy nekem, Jennifer egy fokkal sem jobb. És ha még tényleg csak fenyegetésként viszi a sereget, akkor sem fogják a hibbantiak harc nélkül feladni a szigetet. Ők a te néped, ismerned kéne őket. Vagy szerinted nincs igazam?
Percekig egyikünk sem szólalt meg. Én vártam hogy a férfi összeszedje a gondolatait, közben próbáltam leolvasni valamit az arcáról. Aztán csak amikor melléléptem hogy megsimogassam a sárkányt, szólalt meg újra.
-Tudom, de... őszintén, van más megoldás? Még ezt a sárkányt is azért adta nekem, mert tudta hogy Viharra, és általa Asztridra fog emlékezteti. És nézd meg a szegény párát: látszik rajta hogy nem akar itt lenni. -mondta, bár én is láttam mire gondol. A szeméből végtelen szomorúság áradt, mintha valamit elveszített volna valamit amit soha többé nem szerezhet vissza.
-Hogy hívnak? -helyeztem a kezemet az orrára. Meg kell vallanom, kedves változás volt ez a nyugodt sárkány azok után hogy órákat töltöttem Storm társaságában.
-A nevem Tűzkristály. Az a nő megölte a bátyámat, és fogva tartja a húgicámat. Nem hagyhatom hogy többen szenvedjenek miattam, ezért azt csinálom amit mond amíg ki nem találom hogy szöktessem meg őt. -válaszolta elszántan, mire elmosolyodtam. Hablaty nem teljesen érthette hogy mit mondott a sárkánylány, de mellém lépett és a kezét a vállamra helyezte.
-Segíteni fogunk amiben tudunk, esküszöm.
Az idilli pillanat nem tartott túl sokáig. A következő pillanatban a sikoltó halál ordítása szelte át a levegőt. Egy nagy sóhajtással visszasétáltam a dörgődobhoz és ráültem, majd a többi sárkánnyal és Kristályékkal elindultunk Hibbant felé. Kezdődik a csata, és semmit sem tehettem hogy megakadályozzam.

5. Rész: (zöldes) Fény az út végén

A következő napon (asszem? A föld alatt ezt elég nehéz megmondani) őrület volt a barlangrendszerben. Jennifer jobbra-balra rohangált, páncélos sárkányok repültek el előttem miközben Illidan zárkájához sétáltam. Ott végre nyugi volt, bár az utóbbi a rácsokon kívül várt majd egy pillanatra sem vette le a tekintetét rólam. Nem tudom milyen küldetésre küldhették tegnap, de úgy látszik most már jobban bíznak benne.
-Kitől kaptad azt a gyűrűt? -lépett hirtelen a férfi közelebb. Gyengéden megfogta és felemelte a kezem, majd megsimogatta a gyűrűsujjamat.
-Egy barátomtól, hogy megvédjen. -komorodtam el Lucas emlékére. A fekete hajú démon felpillantott az arcomra, majd lehajolt és egy gyors csókot lehelt a kézfejemre. Az arcomat elöntötte a szín, és beharaptam az ajkamat nehogy valami baromságot mondjak.
-Én jobb védelmet tudnák szolgáltatni. -morgott, mire elkuncogtam magam.
-Az nem is kérdés. -mosolyogtam, a fiú arca pedig egy árnyalattal pirosabb lett (bár nem igazán hittem a szememnek. Halványlilás-szürke bőrnél sosem lehet biztos az ember). Ezek után elbeszélgettük az időt, én pedig egyre közelebb éreztem magam Illidanhoz, fizikailag és lelkileg egyaránt. Néha kihallottam a mondataiból a földöntúli létét, de max ha az egyik-másik rabot vagy Jennifert szidta. Hozzám csakis  kedvességgel viszonyult, és néha áldottam a minket körülvevő félhomályt hogy a férfi nem láthatta az arcom vörösségét a bókjai után, bár ki tudja. Elbeszélése szerint lát a sötétben.
-Apropó, Ill, nem láttál valamerre egy kb. akkora lányt mint én? Sötétbarna hajú, a neve Ride és egy lilás-rózsaszínes pikkelyű viharszelője van. -néztem rá, miközben a kezem az övé mellett pihent. Illidan sóhajtott, majd megrázta a fejét.
-Én... én semmire sem emlékszem azokról az időkről, ami a földi alakszerzésem előtt és pár órával utána történt. Lehet hogy láttam, de nem rémlik. Sajnálom Búza. -fordult felém, mire szomorúan elmosolyodtam.
-Semmi baj, nem a te hibád. -fontam össze az ujjainkat, mire a hüvelykujjával megsimogatta a kézfejem. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Ilyen közelről még jobban ki tudtam venni a vonásait. Meg kellett vallanom, a zölden világító szemei és tetoválásai, a hatalmas szárnyai és szarvai, és a halványlila bőre sokkal jobban tetszett, mint ami normális lenne. Még sosem szerettem bele valakibe két napon belül, de úgy éreztem hogy a démon már most kezdett fontos lenni a számomra. Megnyaltam az ajkamat, mire a férfi felmordult és felém hajolt. Nem mozdultam, de éreztem ahogy a szívem ezerrel dobog. Alig bírtam kivárni hogy a démon csináljon valamit, bármit, de meg lettünk zavarva.
-ILLIDAN! -ordított egy női hang, mire Ill belefúrta a vállamba az arcát és frusztráltan vinnyogott. Megsimogattam a fejét, majd enyhén meglöktem.
-Menj, mielőtt ideér és nekem is kitalál valamit. -kuncogtam, mire a fiú végre felállt majd felsegített. Gyorsan visszahátráltam a sötétbe, és onnan néztem a sárkánylovasúrnő és a túlvilági teremtmény beszélgetését.
-Nem láttak meg tegnap, ugye? -idegeskedett Jenny, mire az előtte álló csak fújt egyet és összefonta a karját.
-Te minek nézel engem? Erőteljes vagyok, ha akarnálak egy csettintéssel végezhetnék veled. De még hozzád vagyok hűséges, és ez nem fog változni amíg meg nem találom azt, ami az enyém volt. -a szavaira megdöntöttem a fejem. "Ami az övé volt? De hisz' azt mondta hogy már semmire sem emlékszik! Bár nem hinném hogy hazudott nekem. Lehet hogy az a valami vissza hozná a memóriáját." Jutottam végső következtetésre, és tovább hallgatóztam.
-Ha megtalálod azt az izét, akkor ellenem fogsz fordulni? -kérdezte a nő, mire a másik sötéten kuncogott.
-Ó, önként és dalolva. -terjesztette ki a szárnyait, majdnem elfoglalva a folyosót. A nő hátrébb lépett, majd előhúzott egy kardot az övéből és teljes erővel beleszúrta Ill vállába, a vértől vörös penge kilógott a másik oldalon. A démon reflexből felé kapott, de a fogva tartónk eltáncolt a karmai elől és megfordult.
-Így megtanulod hogy ne szólj vissza a feletted állóknak. Keresd meg a szőke kiscsajt, majd ő meggyógyít. És majd kérem vissza a kardomat! -kiáltott vissza a válla felett és elsétált. Amikor végre biztos voltam benne hogy hallótávolságon kívül van, odafutottam a férfihoz és közelebbről is megvizsgáltam a vérző sebét. Csak ekkor vettem észre hogy a fegyver nem fehérre festett fémből, hanem sikoltó halál pikkelyből van.
-Illidan? Hogy érzed magad? -simogattam a karját, de ő csak megrázta a fejét.
-Nem túl kellemes érzés ha tövig beléd döfnek egy kardot, de nem fogok belehalni. -lassan leült és megragadta a kardszerűség markolatát, majd kitépte a helyéről. Habár ráharapott a kezére hogy csöndben maradjon, még így is hallottam ahogy felordít a fájdalomtól. A gyűrűs ujjamat a vágás felé tettem, a másik kezemmel pedig megsimítottam az arcát. Élénkzöld szeme könnyezett ahogy a démon leengedte a maga köré épített falakat és felvinnyogott. Meglepetten néztem rá, miközben az aranykarikán lévő kristályok felfénylettek. A vérzés nemsokára elállt és a seb kicsit összehúzódott, de még mindig elég ronda volt.
-Köszönöm Búza. -mosolygott rám, a tekintetéből sütött a hála.
-Ill, nem kell megköszönnöd. Én örülök hogy jobban vagy. -válaszoltam neki, majd egy kis hezitálás után előredőltem és megpusziltam a homlokát. A férfi egy pillanatra lefagyott, és ez pont elég idő volt nekem hogy az elkövetkező percek lehető legrosszabb változatai lepörögjenek a fejemben. Ezért igen nagy meglepetésként ért amikor Illidan átkarolta a derekamat és magához húzott. Gyorsan megöleltem, és amikor meghallottam hogy boldogan morog megsimogattam a szárnytöveit.
-Astrid, eszembe jutott valami. -motyogta miközben hátrébb húzódott hogy a szemembe nézhessen, én pedig megdöntöttem a fejem és vártam hogy kibökje amit mondani akart.
-Amikor elfoglaltam az ember testét akiben most is élek, láttam az emlékeit és... -ekkor elfordította a fejét, majd hátrébb lépett és a jobb kezével benyúlt az egyik börtönbe. Nem mondott semmit, csak áthatóan nézett a zárka lakójára, aki nemsokára egy apró lángot fújt a démon tenyerébe. A tűz ismeretlen okokból nem tűnt el, hanem ott maradt a férfi keze fölött, még akkor is amikor ő kihúzta a rácsok közül és maga elé emelte. Hirtelen ráfújt a lángra, mire a barlangban reggeli fényesség támadt. Egy pillanatra el kellett takarnom a szemem hogy lehetőleg ne vakuljak meg, de amikor végre fel mertem nézni Illidan nagyon közel állt hozzám, az orrunk majdnem összeért.
-I-Ill?! -vörösödtem el, mire hátrébb húzódott és elfordította a fejét.
-Bocsánat, nem akartalak kínos helyzetbe hozni, csak... -fordított nekem hátat, mire mellé léptem és a kezemet a vállára tettem.
-Nem, nincs baj, csak megleptél. -mosolyodtam el, mire sóhajtott.
-Csak... olyan szép vagy. -motyogta, majd megfordult és elrepült, én meg csak lefagyva néztem utána.
-Mi!? -kerekedett el a szemem. "Mi a franc...Illidan most tényleg...te jó ég!" Az agyam bedobta a törölközőt, egy normális szót sem tudtam kibökni. Legszívesebben utána rohantam volna és kiköveteltem volna hogy ezt fejtse ki, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni hogy meginduljak. Ekkor vettem észre hogy Jennifer kardja még mindig ott fekszik a földön, véresen. Lassan felvettem, majd sóhajtva elindultam amerre a nőt sejtettem. Nemsokára sikerült is megtalálnom, és nekihajítottam a fegyvert. Gyorsan elkapta és megforgatta a kezében majd rám nézett.
-Hova tűnt a démon? -húzta fel a szemöldökét, mire megvontam a vállam.
-Nem tudom. De valahova nagyon sietett, szóval szerintem téged keres. -vontam meg a vállam.
-Nyavalyás démon, egy pillanatra sem tud nyugton maradni. -káromkodott, majd visszadugta a kardot az övébe.
-Na gyere, meg kell tanulnod a dörgődobon repülni különben semmire sem leszel jó. -indult el Stormy zárkája felé, én pedig követtem. Eléggé idegesített hogy úgy kellett ugrálnom ahogy a nő fütyült, de amíg nem tudtam semmit Ride és Zápor jóllétéről nyugton kellett maradnom. Sétálás közben benézegettem a szobákba amik mellett elhaladtunk. Nagyrészt pácélos sárkányok és különböző találmányok voltak, de Jennifer hirtelen megállt az egyik bejárat előtt és átlökött az ajtón.  Miután egy igen dühös pillantással jutalmaztam, körbenéztem. A szemem már kezdett hozzászokni a sötétséghez, így ki tudtam venni a terem közepén lévő alakot. A gyűrűm felvillant és elkezdett világítani, és máris meg tudtam állapítani pár dolgot az előttem térdelő fiúról. Egy széken ült, kezei a karfához, bokái az ülőhely lábához kötözve, a bal lábát viszont nem igazán tudtam kivenni. A fejére zsákot húztak hogy ne ismerjem fel, a nadrágja nagyon szakadt és rongyos volt, nem viselt felsőt. Lassan a háta mögé sétáltam és elhúztam a számat: a gerince mentén vörörs csíkok vérezték össze a bőrét. Ekkor hirtelen a fogoly felemelte a fejét és megrázta magát.
-Mit akarsz már megint? -a hangja hallatára hátrébb léptem és megráztam a fejem. "Nem, ő nem lehet itt! Hibbant-sziget... De hogyan kapták el? És hol vannak a többiek?!"
-Én ugyan semmit, nagyra becsült törzsfőnök úr. -vigyorodott el a nő, mire a szájam elé kaptam a kezem és elfutottam.

4. Rész: Jennifer és egyéb állatfajták

Fogalmam sem volt hogy történhetett ez az egész. Az egyik pillanatban még nyugodtan hajóztunk, a következőben pedig már Lucast elrabolták, most meg azt se tudjuk mit csináljunk. Éppen a tengerparton ültem, és a látóhatárt figyeltem. Az állam a térdemen pihent, és sóhajtva beletúrtam a hajamba. Az elmúlt egy hétben azt se tudtam hol áll a fejem, a csata óta az összes sorstársam vezetőként tekintett rám, és még Ciánnak sem esett le hogy erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Szükségem volt valakire aki megérti  problémáimat, de legtöbbször ez a személy Ride volt. Aki éppen egy szadista nő fogságában volt...
-Ha magadba fordulsz sehova se jutsz, azt ugye tudod? -huppant le a fűre mellettem Vérszem, mire kérdő tekintettel ránéztem.
-Na nem mondod! -fújtam, a szarkazmus szinte érezhető volt a hangomon, a rémfúria csak forgatta a szemét.
-Cián aggódik érted, Búza. Mind aggódunk érted, és Lucasért is. De ha nulla-huszonnégy itt fogsz ülni, nem szabadul ki. Na gyere már, Jankónak ötlete van. -lökött meg a fejével, mire felálltam és követtem.
                                                                ~Lucas szemszöge~
-Ho-hol a francban vagyok?- motyogtam magamnak és megráztam a fejem. Pár perc múlva kitisztult a kép: azonnal megbántam hogy látok. Nem vagyok egy ijedős típus, de nagyot nyeltem amikor az előttem álló...izé, árnyék-szellem-teremtmény alakot öltött. A hátából két óriási szárny nyúlt ki, a fején csavart szarvak, a lába helyén paták díszelegtek, a szeme helyén zöld fény, mintha tűz lenne.
-Tökéletes... -lépett közelebb, mire ki tudtam venni a halványan fénylő tetoválásait, a copfba fogott haját és... ó, a fenébe. Az ujjai helyén karmok voltak, amik úgy vájtak bele a falba mintha csak vaj lenne. Amikor elég közel jutott, megragadta az állam és felemelte hogy a tekintetem belefúródjon az övébe.
-Egyszerűen tökéletes... ez az embernő mégsem volt akkora idióta mint hittem... -kuncogott, mire kirántottam a fejem a markából és elhátráltam.
-Fogalmam sincs ki vagy és mit akarsz tőlem, de nyugodtan békén hagyhatsz! -kiáltottam rá, mire felmordult és a falhoz szorított a nyakamnál fogva.
-Örülhetsz hogy fájdalommentes lesz a halálod... -súgta a fülembe, majd a kezét a szívem fölé tette és elsötétült a világ.
                                                                 ~vissza normál szemszögbe~
-Ez baromság, Búza. Elég ránézni erre az alagútra, szinte sikítja hogy csapda.
-Azt max a sárkány sikítja.
-Nehéz lenne egy kis ideig komolynak maradni?- sóhajtott Jankó, mire megvontam a vállam.
-Talán. Ha nem Ride-ék élete vehetne bazinagy fordulatot a következő pár órában, akkor még ennél is rosszabb lennék, hisz ismersz. -a viharszelő erre csak bólintott, majd visszafordult a sikoltó halál által vájt barlang felé. Alig láttunk az orrunk hegyéig, tekintve hogy a nap már majdnem letávozott a látóhatárról. Jennifer levele éjfélt írt, én pedig természetemből adódva imádom húzni az időt.
Jason és a többiek folytatták az útjukat Hibbantra, míg én és az őrzőpartnerem Franciaországba repültünk. Nem volt túl nehéz megtalálni a rejtekhelyet, sőt, azon csodálkoztam hogy az erre járók hogy nem vették észre. Mindenesetre elindultam a sötétbe, a sárkányom kék szempárja pedig aggódva figyelt amíg el nem nyelt a feketeség.
Fogalmam sincs mennyi ideig sétáltam úgy, hogy az orrom hegyéig se láttam (csoda hogy nem buktam orra), így amikor végre-valahára fényt láttam a fáklya tüze megnyugtatóan hatott. A látvány annál kevésbé. Mindenfelé ketrecek, bennük többfajta sárkány mint amit életemben láttam, néhány fajtának még a nevét se tudtam. Az egyik rács mögötti hüllőnek kettő teljes és egy csonknyi skorpiószerű farka volt, míg egy másik jóval nagyobb volt, de a barnásszürke pikkelyei a mellkasán elhalványultak, és a sárkány szomorúan vonult vissza a zárkájának sarkába. Nemsokára léptek hangjára lettem figyelmes, és ahogy felnéztem az albínó szörnyeteg lovasa közeledett.
-Áh, jó látni hogy hallgattál rám. A nevem Jennifer, ha az üzenetemből nem esett le. -fonta össze a karját a nő, mire felhúztam a szemöldököm és a csípőmre helyeztem a kezem.
-Astrid. Nem kell fenntartanod a "főgonosz" képet, csak Drákó Vérdungot veszem komoly ellenségnek. -vigyorogtam, mire megragadta a karom és a folyosó végén lévő, legutolsó börtönszerűség elé lökött, mire a földön végeztem. Megráztam a fejem és felnéztem. Ide nem jutott el annyira már fény, mégis ki tudtam venni a fura alakot a kőfalhoz láncolva. Iszonyúan ismerős volt, pedig biztos voltam benne hogy ilyen teremtményt még életemben nem láttam. Úgy nézett ki, mintha valaki keresztezett volna egy sárkányt, egy embert és valami kecskeszerű teremtényt. Akár vicces is lehetett volna, de inkább megfagyasztotta a vért az ereimben.  Szinte éreztem hogy engem néz, bár nem láttam a szemét.
-Búzaaa... -morgott, mire hátrébb léptem és hitetlenkedve néztem a lényre. Lucasra.
-Mit tettél vele, te szörnyeteg?! -ordítottam Jenniferre, aki csak horkantott és megfordult.
-Az maradjon csak az én titkom. De ha valaha viszont akarod látni akár a srácot, akár a barátnődet, utánam jössz és azt csinálod amit én mondok. -mondta a válla fölött, majd elsétált. Vetettem egy utolsó pillantást a leláncolt fiúra, majd a nő után rohantam.
-Kapok bármi bizonyítékot hogy be fogod teljesíteni az ígéretedet? -a lovas csak megrázta a fejét, mire beharaptam az ajkamat és csöndben maradtam. Úgy negyed óra sétafikálás után egy szobába vezetett, majd bezárta mögöttem az ajtót. Sóhajtottam, és a tenyerembe temettem az arcom. Nagyon reménykedtem hogy nem most csesztem el az életem, mindörökre.

---

Sok idő telt el, legalábbis a saját megérzésem szerint. Bár meg kell vallanom, egy ablaktalan szobában, több méterrel a föld alatt, összes fényforrásként egy fáklyával, nem igazán tudod megbecsülni az idő múlását. Ezért elég gyorsan felkaptam a fejem amikor az ajtó kinyílt. Kiszökkentem a folyosóra, majd visszaléptem a sárkány láttán. A sikoltó halál gonoszan méregetett, és amikor biztos volt abban hogy nem vagyok számára veszély (én? Ennek a bazikális sárkánynak? Hogy a fenébe lennék?!), megfordult és elindult a vájatban. Futnom kellett hogy ne hagyjon hátra, így amikor végre megérkeztünk a céljához picit ki kellett fújnom magam. Az albínó hüllő a fejével az egyik ketrec felé bökött, majd elcsúszott. A rácshoz rögzítve egy apró levél volt, amit kibontottam és elolvastam.
"Ezt a sárkányt fogod lovagolni amikor eljön a pillanat. Lehetőleg ne etesd meg magad vele, kicsit szerencsétlen lenne a barátaid sorsát tekintve."
-A francba ezzel a nővel... -motyogtam, majd félredobtam a papírlapot és ránéztem a bezárt, fekete-sárga dörgődobra. Frusztráltan túrtam bele a hajamba, majd közelebb léptem a cellához.
-Közelebb jössz, leharapom a kezed. -morgott a fogoly, mire leguggoltam és elkuncogtam magam.
-Nehogy azt hidd hogy félek tőled. Talán egyikünk se saját akaratából van most itt, de én vagyok kívül. -vigyorogtam, miközben az ujjaimmal a padlón doboltam hogy a félelmem apró, létező részét levezessem valahol.
-Kijönnél a démonnal. A nevem Stormy. -feküdt vissza a vízi gyík, mire megdöntöttem a fejem.
-Démon? -a hüllő a hátam mögé bökött, mire megpördültem. Először nem láttam semmit, majd amikor odasétáltam a börtön ajtajához, észrevettem a sarokban ülő alakot.
-Minek köszönhetem a figyelmet? -nézett fel rám. Hasonlított arra ami Lucasból lett, de egyáltalán nem hasonlított arra a fiúra akit nemrég megismertem, úgyhogy nem tudtam megmondani hogy ugyanaz-e vagy egy másik. Nem is akartam tudni, melyik lett volna jobb.
-Nem minden sarkon látok ilyen lényeket mint te. - dőltem neki a rácsnak, mire felállt és mellém sétált.
-Illidan a nevem.
-Astrid. -nyúltam át a fém között, és kicsit lógattam a kezem.
-Nem félsz tőlem? -morgott, mire a mellkasán lévő tetoválások és a szemei zölden felvillantak.
-Kéne? -húztam vissza a kezem, de nem mozdultam a helyemről.
-Egy értelmes lény félne, Búza. -már meg sem lepődtem hogy tudja a nevem, csak elvigyorodtam.
-Mondták már nekem hogy egyéni vagyok. -kuncogtam, mire fújt egyet és visszahátrált, majd a falnak vetette a hátát. A szárnyait kiterjesztette, a fejét magasra emelte, a karjait összefonta, patás lábaival a padlót kapargatta.
-Képzelem milyen lehet egy normális ember. -kuncogott. A hangtól hidegrázás ment végig a gerincemen, de nem volt rossz érzés.
-Közel sem olyan érdekes társaság mint én, azt ígérhetem. -a szavaimra elmosolyodott. Még vagy fél óráig beszélgettünk, mikor lépteket hallottunk. Illidan arca azonnal visszakomolyodott, én pedig megfordultam hogy szembenézzek Jenniferrel.
-Démon, feladatom van számodra. -nyitotta ki a fémrácsos ajtót, mire a fekete hajú férfi ellökte magát a faltól és kisétált a ketrecből. Mikor elém ért, meghajolt majd felugrott a levegőbe és elrepült. Ekkor a nő felém fordult, és h tekintet ölni tudna, már nem élnék.
-Mi van? -kérdeztem, mire csak forgatta a szemét.
-Ne is próbálkozz szövetkezni vele. Tartozik nekem, és nem fog egy kis vikinglány miatt cserben hagyni. -horkantott, majd visszavezetett a szobámba. Mikor újra rám záródott az ajtó és lefeküdtem az ágyra, legalább volt miről gondolkoznom. Vagy pontosabban, kiről.


Ha valakit érdekel hogy néz ki Illidan:

World of Warcraft játékosoknak ismerős lehet

3. Rész: Sosem lehetsz elég felkészült

Esküszöm, akkora volt a csönd, hogy majdnem ki tudtam venni a fölöttünk köröző sárkány szárnycsapásait. Vagy tíz percig csak álltunk és vártunk, majd egy pillanat alatt történt mindent. A sárkány hirtelen lesiklott a tenger felé, majdnem felborítva a hajónkat. Azonnal felismertem a zöld viharszelőt: Zápor és a viharszelőm, Jankó apja, Vezúv. A kapcsolatunk nem éppen fényes, jó párszor meg akart már ölni, és ha ő nem lenne, az éjfúriám még látna mindkét szemére. Cián dühösen ugrott utána és elkezdte a plazmabombáival támadni, de a liláskék lövedékek szinte csak lepattantak róla. Ekkor vettem észre a hófehér páncélt rajta. "Sikoltó halál pikkelyek? Azt hogy a jó életbe?!" A meglepetésben nem vettem észre ahogy a bestia megfordul és a karmával megragadja a felsőmet.
-Cián! -ordítottam el magam, mire a fúria gyorsan felém repült, mögötte Vérszem. Próbáltam valahogy lerázkódni a karomról, de hamar fel kellett ismernem hogy ez egy lehetetlen küldetés. Tehetetlenségemben teljes erőből belerúgtam a szárnyába, mire Vezúv felnyögött és megpördült, mire sikeresen lezúgtam. A tenger felé. És zuhantam vagy százzal. "Oké Búza, ha legközelebb cselekedni készülsz, előbb gondolkozz, mert ez így nem lesz oké..." Gondoltam miközben éreztem hogy valaki elkap és két karmos láb kapaszkodik a vállamba. Félve felnéztem, majd meglepetésemben felkiáltottam.
-Jankó?! -a hófehér pikkelyű és kék szemű viharszelő lepillantott és elvigyorodott.
-Na mi az, hiányoztam? -kuncogott, majd felhajított a levegőbe és gyorsan berepült alám, így sikeresen a hátán landoltam anélkül hogy az egyik tüskéje felszúrt volna. Miközben én kényelmesen elhelyezkedtem a négyszárnyú sárkány pikkelyes hátán, Jankó morogva elindult Vezúv felé. Amikor már csak vagy hat méter választotta el a két hímet, a sárkányom megállt és a tekintetét rászegezte a másikra.
-Apa, mit keresel itt? Mit akarsz Astridtól? -morgott, mire nyugtatólag megsimogattam a pikkelyeit, viszont én is csak a vigyorgó zöld bestiát vizslattam. Várjunk csak, vigyorgó?!
-Jan, valami nem oké. Szerintem valamit tud amit mi nem, óvatosnak kell lennünk. -suttogtam hogy csak a őrzőtársam hallja, mire ő bólintott. "Vezúv valamit forgat a fejében, az biztos. És van egy olyan érzésem, hogy ennek köze van ahhoz, hogy a lelkem össze van kapcsolva Jankóéval az őrzőségünk által. Hiszen mindig is utálta Jant, meg engem is, szóval neki ez amolyan két legyet egy csapásra dolog lenne."  A gondolatmenetem azonban brutálisan megszakadt amikor Jankó hátrabukfencezett a levegőben hogy kikerülje a zöld sárkány támadását. Gyorsan lepillantottam az alattunk lévő hajóra, és egy pillanatig  elfelejtettem levegőt venni. Egy KICEFETT sikoltó halál lövöldözte a bárkát, az egész lángban égett, és valaki ült a fehér szörnyeteg hátán. Volt egy olyan érzésem hogy a bestia és ismeretlen lovasa Vezúv szövetségesei voltak, de amikor megláttam a lángok fölött lebegő Vérszemet és a hátán Jasont, majd a tűzgyűrű közepén álló Lucast, az volt az utolsó dolog ami érdekelt.
-Cián! -ordítottam el magamat, majd leugrottam a fehér viharszelő hátáról. Szerencsémre félúton a jéghideg tenger felé zuhanóban az éjfúria elkapott, és így elrepültünk a vízen lángoló fatákolmány felé. Jeleztem Vérszemnek hogy menjen biztonságba, majd Ciánt a Laufeyson felé tereltem és lenyújtottam a kezem, de ő csak kérdőn nézett fel rám.
-Mire a fenére vársz, tapsra? Fogd már meg a kezem különben itt döglesz meg! -morogtam rá, mire végre-valahára megragadta a karom. Ekkor vettem észre Lótuszt. aki a gazdája felsőjébe kapaszkodva próbálta felhúzni. Esküszöm nem tudtam hogy Lucas ilyen izmos volt... kifejezetten NEM néztem a mellkasára. Legalábbis megpróbáltam nem nézni. Egy perc alatt felküszködtük a srácot a hátam mögé, és míg ő a derekamba kapaszkodott hogy le ne essen, én pedig lehajoltam a nőstény fúria füléhez.
-Kislány, vigyél fel Jankóhoz, aztán vidd Lucast és a többiekkel húzzátok el a csíkot, oki? -Cián bólintott, majd gyorsan felrepült a két viharszelő fölé úgy három méterrel.
-De meg ne halj nekem! -nézett rám, mire elkuncogtam magam.
-Nyugi, nem szándékozok. -majd lefejtettem magamról Lucas karjait, és leugrottam a fekete sárkányról, egyenesen Jan hátára. Gyorsan elkaptam az egyik tüskéjét mielőtt lecsúsztam volna, majd sikeresen felmásztam a nyaka tövébe (és közben gondolatban ezerszer megáldottam Valkát amiért megtanított viharszelőkön akrobatikázni). Tudtam hogy a fehér sárkány tudja hogy ott vagyok, de semmivel sem jelezte és továbbra is csak az apja támadásaira koncentrált. Végre volt időm körbenézni: Vérszem, Jason és Lótusz egy tengerből kiálló sziklán álltak, biztonságos távolságban a sikoltó förtelemtől. Visszanézve Ciánékra, észrevettem hogy az albínó sárkány elégette a hajónkat és most már az éjfúriát és a fekete hajú fiút kergeti. Nem tudta utolérni, de ismertem a sárkányomat, és tudtam hogy nem sokáig fogja bírni az észveszejtő tempót a halál ellen. Szinte hallottam a fejemben a fogaskerekek kattogását ahogy a tekintetem ezerrel cikázott Vezúv, az ismeretlen lovas, a behemótja és Lucasék között és próbáltam valami ésszerű tervet összedobni, lehetőleg minél hamarabb.
-Nyomás alatt mindig rosszul teljesítek. -morogtam, majd egyszer csak felvidultam és megkocogtattam a viharszelő hátát.
-Hm? -pillantott rám, miközben a zöld sárkány elrepült valahová. Felmutattam a gyűrűmet, mire elkerekedett a szeme.
-Azt hol szerezted?
-Hosszú sztori. Legyőzhetjük vele valahogyan ezeket a behemótokat? -kérdeztem, mire Jan bólintott.
-Meg tudsz minket védeni, de hogy hatásos legyen közelebb kell jutnunk apámékhoz. Csak koncentrálj! -ajánlotta, majd Vezúv után repült. Ránéztem a gyűrűre, és rájöttem hogy fogalmam sincs mire gondolt Jankó "koncentrálás" néven. Akárhogy próbálgattam, csak egy fehér fényt tudtam előidézni, semmi mást. Dühösen összeszorítottam az öklömet, majd felnéztem az egyre közelebb kerülő zöld bestiára. Tudtam hogyha Jan újra megtámadja már komolyan pipa lesz ránk, valószínűleg ne fogjuk megúszni szárazon, és a páncéljának köszönhetően még meg sem tudnánk sebezni. A sárkány kérdőn nézett fel rám, mire megvontam a vállam.
-Bízz bennem Jani, max majd improvizálok. -simogattam meg a pikkelyeit, mire bólintott és megtámadta az apját. Az élénkzöld viharszelő kikerülte a fia tüzét, majd nekirepült az oldalának. Mármint nekirepült volna, de kb öt méterre Jankó szárnyától megállt, mintha falba ütközött volna. Megrázta a fejét és újra elővetette magát, de ismételten visszaesett. Ekkor megéreztem valami meleget a gyűrűsujjamon: az aranykarika fehér kristályai most már egy erős hófehér fénnyel pulzált, mintha egy szív lett volna. "Ezt én csináltam? De...hogy? Bár, miután sárkányok vesznek körbe, ezen már nem is kéne csodálkoznom." Ha tőlem függött volna még vagy egy óráig magamba filóztam volna, viszont egy hangos ordítás akarta szétrepeszteni a dobhártyámat. Villámgyorsan a sikoltó halál felé fordultam, és megfagyott a vér az ereimben.
-Ez diadalüvöltés volt. -suttogta Jan az akkor már egyértelmű tényt. Az albínó teremtmény már kezdett távolodni, a hátán a lovasa és...
-LUCAS! -sikítottam, mire a viharszelőm villámgyorsan a sikoltó után fordult, viszont Vezúv megragadta a farkát és visszarántotta, majd ő is elrepült. A rántás lendületétől lezuhantam Jankó hátáról, viszont Cián elkapott és lerakott  a sziklára, amelyen Vérszem, Jason és Lótusz várt minket. Az éjrém szeméből sütött a szomorúság amikor az ölembe reppent, majd vinnyogó hangot kiadva nekem dörgölődzött. Megsimogattam a hátát, majd nem bírtam tovább és átöleltem az apró lényt. Cián mellénk sétált, a feje lehajtva.
-Annyira sajnálom, én megpróbáltam megvédeni de egy pillanatig nem figyeltem és az a boszorkány elvitte, én...
-Semmi baj kislány, nem a te hibád. -érintettem meg az orrát a kezemmel miközben halkan szipogtam. Alig ismertem a srácot, de már is iszonyúan fájt az elvesztése.
-Az én hibám, az egész az én hibám. -rázkódott meg újra a vállam, de egyszer csak egy tenyeret éreztem a vállamon. A könnyeimen át felnéztem Jas-re, aki nyugtatóan végighúzta a kezét a gerincemen.
-Lucas erős, ne félj Búza. Bármit is fognak tenni vele, nem fogja feladni a reményt. Viszont nekünk még el kell vinnünk téged Hibbantra... Cián, mi az ott a nyergeden? -nézett fel Jason, és kihúzta a papírlapot a nyeregpántok alól. Egy térkép volt, a másik oldalán pedig egy üzenet.
"Ide figyelj, lovas!
Ha látni akarod még élve a barátaid, holnap éjfél előtt találkozunk a térképen mutatott szigeten. A helyedben nem is próbálkoznák bármiféle trükkel, különben örökre búcsút mondhatsz a srácnak, és a gondolatnyelvűeknek is.
Jennifer"
Ha eddig féltettem Lucast, most már rettegtem.
-Gondolatnyelvűek? -fordította el a fejét Vérszem.
-Ride és Zápor... -vinnyogott a nőstény fúria, és remegve összetekeredett.