2. Rész: Érdekes fejlemények áldozata lettem...

Amikor a következő nap reggelén (khöm, hajnali ötkor) felkeltem, még mindenki aludt. Csöndben felsétáltam a fedélzetre, majd felvontam a szemöldököm amikor megláttam hogy senki sem kormányozza a hajót, mégis halad. Hirtelen egy nagyobb csobbanást hallottam az orr felől, így gyorsan a korláthoz rohantam és lebámultam a tengerre. Odalent mintha egy nagyobb sárkány körvonalait tudtam kivenni. Hirtelen egy hideg valamit éreztem a vállamon, mire gyorsan megfordultam és szembenéztem a felemás szemű fúriával.
-Oh, bocsi ha megijesztettelek...csak nem szoktam hozzá hogy valaki már ébren van amikor felkelek. -lépett hátrébb, mire megráztam a fejem.
-Nem baj. Én ilyenkor minden kisebb-nagyobb zajra megijedek. -nevettem, majd visszafordultam a tengerhez.
-Vérszem, nem tudod véletlenül ki húzza a hajót?
-Egy tengerrázó. Egy kifejezetten önimádó példány. -horkantott a hím, majd kiterjesztette a szárnyait.
-Elmentem repülni pár kört, akarsz jönni? -nézett rám, mire bólintottam és felültem a hátára. Miután biztonságosan és kényelmesen elhelyezkedtem a hátán, jelzésképpen a kezem a nyakára tettem. A sárkány nekifutott a korlátnak, majd egy kis zuhanás után felrepült a vonuló sárkányok közé. Boldogan  felültem és hagytam hogy a szél mindenfelé csapkodja a hajam: a repülés még mindig a kedvenc szokásaim közé tartozott, és Vérszem nagyon egyenletesen repült ami csak fokozta a boldogságomat. Egyszer csak egy ötlet jutott az eszembe, és vigyorogva lehajoltam a fúria füléhez.
-Mennyire megy az extrém repülés? -kuncogtam, mire felmordult.
-Le akarsz zuhanni? -morgott, mire felnevettem.
-Ki mondta hogy nem vagyok egy picit őrült?
-Ezt a hozzáállást szeretem! -nevetett, majd szinte függőlegesen elkezdett lefelé zuhanni. Erősen rányomtam a kezeimet a pikkelyeire, aminek köszönhetően nem zúgtam le róla. Vérszem boldogan ordított egyet, majd az utolsó pillanatban a tenger felszín előtt kiterjesztette a szárnyait és előrerepült. Addigra a copfomból már rég kirepült a gumi, és lebuktam a fúria fülei mögé, mikor ő landolt a hajó fedélzetén.
-Köszönöm ezt a repülést. -nyomtam egy gyors puszit a hideg pikkelyekre a feje oldalán, mire valaki felhorkantott a hátam mögött. Meglepődve vettem észre a mérgesen elrepülő Ciánt.
-Kislány! Gyere vissza! -kiáltottam utána, miközben Vérszem morgott.
-Idióta csaj, el fog tévedni... -szárnyalt utána, én pedig félve néztem a két távolodó árnyat. A tehetetlenségtől dühösen elindultam vissza a szobámba, de az ajtót kinyitva hallottam hogy valaki fájdalmasan felkiált. Reflexből becsuktam az ajtót, és hirtelen szembetaláltam magam a homlokát dörzsölő Laufeysonnal.
-Tudom hogy utálsz Halász, de attól még nem kell hozzám vágni azt a rohadt ajtót! -nézett rám dühösen, mire beharaptam az ajkaimat és idegesen összefontam az ujjaim.
-Bocsi, nem akartalak bántani... -a fiú felvonta a szemöldökét: gondolom meglepte a viselkedésem, és nem tudta eldönteni hogy higgyen-e nekem. Végül megrázta a fejét, majd eloldalazva mellettem kilépett a fedélzetre.
-Szép munka Astrid, öt perc alatt két személy berágott rád. -morogtam, majd benyitottam a szobámba és levetettem magam az ágyra. Hirtelen ötlettől vezérelve előhúztam egy papírt az ágy alól és a ceruzámat, és elkezdtem rajzolni. Pár perc múlva már kirajzolódott egy viharszelő  fenséges alakja. "Zápor" firkantottam a lap sarkába. Elmosolyodtam Cián barátnőjének gondolatára: a fiatal szelőlány pont ugyanolyan idegbeteg és pörgős mint az éjfúriám. Nem csoda hogy mindig együtt lógnának (bár Zapi súlyát nem nagyon bírják el a fák), még a fúria szemsérülése után is. Sóhajtottam ahogy leraktam a rajzot az ágyra, majd hirtelen összegörnyedtem. Olyan érzés volt mintha a lelkemet akarták volna kitépni... Amikor a fájdalom elmúlt, lendületből kirohantam a szobából és fel a hajóra. Boldogan vettem tudomásul hogy a fúriák visszatértek, ezért Ciánhoz futottam és átöleltem a nyakát.
-Búza, mi a baj? -nézett le rám a nőstény, mire pár csepp könyv a fájdalomtól és a lelki sokktól kifolyt, de gyorsan letöröltem őket.
-Kislány, emlékszel hogy ki tudhat a sárkánylovasokon kívül az őrzőlétemről? -kérdeztem a sárkányok nyelvén hogy a jelenlévő Lucas és Jason ne értsék mit mondtam.
-Nem hinném hogy bárki, mert?
-Mert ha senki sem tud róla, akkor hogy a fenébe tudják a lelkemet támadni? -sóhajtottam és rogytam le a korlát mellé, és behunytam a szemem. Nemsokára léptek közeledését hallottam, és éreztem ahogy egy fémkarika landolt a kezemben. Lenéztem a tenyeremre, és kérdő tekintettel néztem a gyűrűre. Három apró, két-két kristályos levél volt rajta. Felnéztem az előttem álló Lucasra, nem értettem hogy mit akart.
-Az édesanyámé volt. Mielőtt megölték, odaadta hogyha valaha találkozok egy lánnyal aki beszél a sárkányok nyelvén, adjam oda neki, mert szüksége lesz rá. Gondolom, te lennél az a kisasszony. -fonta össze a karjait.
-Ja oké, már megijedtem. -nyújtottam ki a nyelvem és váltottam vissza a vikingek nyelvére. Laufeyson csak a szemét forgatta, és megfogta a gyűrűt majd felhúzta a gyűrűsujjamra. A kezemet az arcom elé emelve nézegettem a hat kristályt, amik akkor már fehéren ragyogtak. Megnéztem ha a fényüket tudom-e szabályozni a gondolatommal, de nem. Majd valamikor rá kell jönnöm hogyan működnek, de egyenlőre csak felnéztem az előttem álló fiúra. Csak a közelségtől vettem észre a zöld szemeit, amik Hablatyéira emlékeztettek, csak egy árnyalattal sötétebbek voltak.
-Köszönöm. -mosolyogtam rá, mire bólintott de továbbra is csak az arcomat fürkészte. Pár másodperc múlva bekattant mit akart tőlem, és zavartan felálltam.
-Figyelj, bocsánatot szeretnék kérni amiért ma reggel rád vágtam az ajtót. Nem direkt volt, de azért remélem nem haragszol. -néztem fel rá, mire sóhajtott és a szája sarka felfelé ívelt. Nem volt igazi mosolynak nevezhető, de nekem bőven elég volt hogy elmosolyodjak és egy enyhe vörös szín kerüljön az arcomra. "Te jó Thor, én egy fiú miatt elvörösödök? Én mikor a jó életben vörösödtem el? Mi a fene történik velem?!" Ilyen és hasonló gondolatok száguldottak a fejemben miközben Cián mellém lépett és aprót lökött rajtam,  majd az orrával a szobák felé mutatott. A jelzéseit megértve lesétáltam a szobámba, majd leültem az ágyra miközben a fúria lehuppant elém és felnézett.
-Na akkor? -vigyorgott, mire kérdőn felvontam a szemöldököm.
-Akkor mi ütött beléd? -kérdeztem, mire felkuncogott és a fejét az ölembe helyezte.
-Akkor csak belezúgtál Lucasbaaa? -húzta el az utolsó betűt, mire reflexből elnéztem a fal felé.
-Nem tudom. Lehet, de nem biztos. -sóhajtottam, mire gyengéden megbökött.
-Ugyan Búza, én láttam már szerelmes vikingeket és sárkányokat egyaránt. Te is úgy fogod végezni mint Asztrid... csak ő szegény Hablatyra hozza rá a frászt a viselkedésével plusz a szekercéjével. -kuncogott, mire csak a szememet forgattam és felálltam.
-Ha kivigyorogtad magad akár fel is jöhetnél a fedélzetre, fogadjunk hogy Vérszem unatkozik nélküled. -kacsintottam neki és felsuhantam a lépcsőn. Út közben egy pillantást vetettem a gyűrűre, ami nem világított, de ahogy egyre feljebb jutottam, mintha a fénye lassacskán visszatért volna. "Talán valamihez közel kell lennem... vagy valakihez? Lehetséges hogy ez is erőforrással  működik, de ki vagy mi lehet az? Vérszem talán, vagy valami van Lucasnál? Vagy... nem, nem lehet Lucas, annak semmi értelme! De végül is tőle kaptam a gyűrűt, szóval mégiscsak logikus lenne... De akarok én egyáltalán a Laufeyson közelében lenni? Végül is a Vallhallába idegesít, és már ma kijelentette hogy rühell, sőt, utál. Én nem utálom őt... asszem? Na jó, én komolyan meg fogok őrülni ha saját magammal veszekedek... és mindenki hülyének fog nézni..." A gondolataimból egy kéz ébresztett ki ami a vállamon landolt. Meglepetten néztem fel, és a világoskék szemeim két sötétzölddel találkoztak.
-Hé, jól vagy? -kérdezte Lucas, mire bólintottam.
-Csak picit elgondolkodtam.
-Picit? Majdnem nekem jöttél. -vigyorgott, mire vállba vágtam.
-Jaj már! Hozzá kéne szoknod a viselkedésemhez, még egy jó ideig össze leszünk zárva, Laufeyson.
-Ugyan Halász, ezzel akarsz megijeszteni? Ehhez egy kicsit többet kell mutatnod. -helyezte a kezét a vállamra és elvigyorodott, mire a mellkasába bokszoltam. Lucas picit összerándult miközben elhúzódtam tőle, és a szememmel Jasont kerestem. Amint megpillantottam a barna hajú srácot, odasétáltam és magasról tettem a zöldszemű fiú lélekbefúró tekintetére, ami még így is a rajtam pihent.
-Jas, kb. mennyi idő mire Hibbantra érünk?
-Nem igazán tudom. Pár hét, talán? De ha rájövünk hogy jutottatok ide ilyen gyorsan, talán találok egy gyorsabb megoldást. -mondta és előhúzott egy térképet, amit még Hablaty is megirigyelt volna. Mindenhova berajzolva a sziget, a sárkányfajok, minden! Jason megmutatta hol vagyunk, és ekkor vettem észre egy ijesztő tényezőt.
-Jason...
-Hm?
-Errefelé milyen sárkányfajok is laknak?
-Csak dagály osztályúak, mert?
-Mert szerintem az kifejezetten nem vízi sárkány... -mutattam a fölöttünk köröző árnyra. A felhőktől nem láttam rendesen hogy megállapíthassam a fajtáját, de hatalmas volt. És kifejezetten felettünk repült, mint egy vadászó rétisas.
-Szerintem minket reggelinek néztek. -lépett mögém Lucas, mire egyetértően bólintottam. Csak álltunk, és vártuk hogy a bestia lejjebb ereszkedjen. "Ez érdekes lesz."